Amikor gyerek voltam, délutánonként nem volt beosztva minden órám. A kertben játszottam, többnyire kettesben az öcsémmel. Néha martuk egymást, néha békében voltunk. Anyu nem érezte kényszerét annak, hogy egyszemélyes szórakoztató központként minden percünket kitöltse. Sokszor voltunk szabadon és egyedül hagyva az otthonunkban. Nem voltunk mindig szem előtt, és ezzel nem éltünk vissza. Tudom, akkoriban minden más volt. Egy kutyás kertes házban saját hintával és homokozóval, megmászható gyümölcsfákkal, és bordásfallal könnyen foglaltuk el magunkat. Sokszor voltam egyedül is. Olvasgattam, rajzolgattam, a kertben csak úgy bambultam. Nekem ez jó volt így. És szerintem Anyunak is jó volt így. Kislány létemre a lábam tele volt kék folttal. Remek szórakozásnak tartottam lecsúszni a kis bogárhátunkon (a popsim bánta, amikor fennakadtam a rendszám csavarjain), felpróbáltam a Karácsonyra kapott görkorcsolyát januárban (a sípcsontom bánta, amikor elestem), száguldottam biciklivel a földutakon a környékünkön (a térdem és a könyököm bánta, amikor egy kavics utamba került).
Martin Seligman Az optimista gyermek című könyvében azt vizsgálja, hogyan tudjuk pozitív életszemléletre nevelni gyerekünket. Szerinte az egyik kulcskérdés, ne oldjuk meg a gyerek összes problémáját! Észrevette, hogy különösen a depressziós gyerekek szülei érzik ennek fontosságát. Azt akarják, hogy a gyerek boldog legyen, ezért megpróbálják a problémát eltüntetni. Sajnos ez inkább káros, mint hasznos.
Wendy Mogel pszichológus, a Lehorzsolt térd áldása című könyv szerzője. Könyvének alcíme szerint zsidó tanításokat gyűjtött össze annak érdekében, hogy magabiztos, önálló gyerekünk legyen. Boldogan emlékszik vissza azokra az éjszakákra, amikor a takarók alá párnákat dugott álcázásként, barátaival pedig meztelenül mászott ki a tetőre, hogy érezze a hideg szellő fuvallatát. Egy hasonló kalandra talán már esély sem lenne.
Steve Nelson a Huffington Post hasábjain fejtette ki néhány éve azt, túl sok gyerek él manapság túlzottan védett, túl sok programmal telezsúfolt, túlságosan is biztonságos életet. Teljesítménykényszeres társadalmunkban a gyerekeknek egyre kevesebb ideje van gyereknek lenni. A szerző egy manhattani iskola igazgatójaként testközelből látja, mennyire boldogtalanok ezek a gyerekek:
„Ironikus, hogy minél több erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy gyerekeink számára boldogságot és sikert garantáljunk, annál kevésbé valószínű, hogy ezt elérhetjük. A legérdekesebb emberek, akiket ismerek, csúfosan elbuktak olykor életükben. Ahogy próbáljuk elkerülni a veszélyt, úgy kerüljük el azt is, hogy szerelembe essünk az élettel. Az emberi természetnek megmagyarázhatatlan szenvedélyre van szüksége, hibákra, rossz választásokra, álmodozásra, olykor kétségbeesésre, némi unalomra, törött csontokra és összetört szívre. Kérdezz bárkit, mi volt életében a legélvezetesebb, mi hozta számára a legnagyobb fejlődést. Biztos hogy nem az iskola utáni emelt szintű kurzusokat, japán órákat, szigorú fociedzéseket vagy óvodai felvételiket fogja megemlíteni.”
„Maradjunk érdeklődőek és támogatóak, de hagyjuk, hogy saját maga gondolja végig a helyzetet. Ha elakad, útmutatást adjunk, ne kész választ.” – emeli ki könyvében Csíkszentmihályi Mihály, Kevin Rathunde és Samuel Whalen. A tehetséges gyerekek körében végeztek kutatást, azt vizsgálták, vajon mi különbözteti meg a tehetséges gyerekeket társaiktól:
„A legérdekesebb a magányosan eltöltött idő közti különbség. A tehetséges serdülők egy héten körülbelül 5 órával többet voltak egyedül, mint az átlagosak.”
A tehetséges tanulók a szokásosnál mindig jobban tudják tolerálni az egyedüllétet, és ezért vannak többet egyedül. A kutatók azt is valószínűsítették, hogy a tehetség gyakorlásához szükséges képességek fejlesztése többször igényli az egyedüllétet.
Pamela Druckermann egy amerikai lány Párizsban, aki a francia gyereknevelésről írt könyvet Nem harap a spenót címmel. A könyv külön is megér egy bemutatást majd, erre még visszatérünk, ígérem. Egy fontos gondolatára azonban már most kitérünk. A szerző szerint egy egész társadalom ösztönösen érzi annak fontosságát, hogy a gyerekeket rávegyék arra, hogy képesek legyenek egyedül helytállni a különböző helyzetekben.
Michael Cohen gyermekgyógyász. Hozzá jár a könyv szerzője, Pamela. „Az első beavatkozásom az, hogy azt mondom a szülőknek: amikor megszületik a babájuk, ne ugorjanak fel hozzá azonnal éjszaka” – magyarázza Cohen. – „Adják meg a gyereknek a lehetőséget, hogy megnyugtassa saját magát, és ne reagáljanak azonnal közvetlenül a szülés után sem.” A franciáknál van egy íratlan szabály, amiről nem beszélnek, egymás közt sem, és maguk közt sem. A szerző csak úgy jött rá menet közben, mi is az oka annak, hogy a francia gyerekek átlag 4 hónapos koruktól kezdve „megcsinálják az éjszakájukat”, azaz átalusszák rendesen ezeket az órákat, ahogy kell. Abban nagyjából minden szülő egyetért, hogy figyelni kell a babák ritmusát. Mert ha az adott baba ritmusát megértjük, akkor az alvási ciklusok ritmusát is érzékelni fogjuk. Praktikus dolog, hogy a franciák a délutáni alváshoz sem csinálnak sötétet. A gyerekek éjszaka alszanak sötétben, nappal pedig az adott délutánnak megfelelő fényviszonyok között szundítanak. De hogy mi a kulcsszó, amivel tényleg meg lehet érteni az ő altatási stratégiájukat? A kulcsszó a „La Pause”, azaz a szünet. Ami annyit tesz, hogy figyeld a gyerekedet és hagyd, hogy először kiderülhessen számára is és számodra is, hogy ami miatt felkelt éjszaka, az igényel-e szülői beavatkozást, avagy sem. Előfordulhat, hogy csak egyik alvásfázisból a másikba kell átsegítenie magát, és ahogy a felnőttek is meg tudják ezt oldani maguk, úgy a gyerekek sincsenek ezzel másként. A lényeg tehát, hogy nem minden éjszakai felébredése és mozgolódása a kicsinek utal arra, hogy valamire szüksége van, amit csak a szülők tudnak neki megadni. Ha azonnal mindig ugrunk, akkor a gyerek képességét is elvesszük arra, hogy egyedül is megoldjon egy helyzetet. Nem minden nyöszörgés sírás. És nem minden sírás utal arra, hogy azonnal etetni kell! Emellett pedig, és ez tudom, kicsit furcsán hangzik elsőre, de a könyv nagyon szépen elmagyarázza, nem is baj, ha gyerekünk képes egy picit a saját frusztrációját tolerálni. Ha megtanulja, hogy néha kell várni, mire egy igény kielégül. Az a szerencsés, ha nem alakul ki a babának az a reflexe, hogy minden esetben azonnal ott teremnek mellette, és intézkednek. Ezek az alvási ciklusok másfél-két óránként váltják egymást.
Egy francia pszichológus, De Leersnyder így teszi számomra is nagyon elfogadhatóvá ezt a hozzáállást:
„A bölcsőben a kisbaba megtanulja, hogy néha egyedül is lehet anélkül, hogy éhes lenne, szomjas lenne vagy aludna – egyszerűen csak nyugodtan, ébren fekhet. Már egészen kicsi korában is szüksége van az egyedül töltött időre, és arra, hogy az anyja állandó felügyelete nélkül aludjon el és ébredjen fel.”
Amikor azt látom magam körül, hogy a gyerekekkel 0-24-ben foglalkozni kell, mindig meglepődöm. Biztos, hogy gyereke válogatja, ki anyásabb, apásabb, ki mennyire igényli az extra gondoskodást, és az is biztos, Anyu talán szerencsés volt, hogy már gyerekkoromban is szerettem egyedül lenni. Ez azóta egyébként mit sem változott. A szakirodalmat olvasgatva pedig csak tovább erősödtem szent meggyőződésemben, egy gyereknek igenis szüksége van az egyedüllétre, arra, hogy egyedül találja ki, mit szeretne csinálni, hogy egyedül vállaljon felelősséget maga iránt, hogy egyedül oldjon meg helyzeteket.
Varázslatos szülőség // Tippek, trükkök, játékok
