Idő. Ebből van a legkevesebb, nagyon gyakran. Sokszor tényleg azokra a dolgokra nem szánunk eleget, amelyek igazán fontosak. Például a gyerekünkre. Pláne minőségi időt, ahogyan azt divatos kifejezéssel élve szokás nevezni. Sokan úgy értelmezik a minőségi időt, hogy mindig valami újat, többet, tartalmasabbat szeretnének a gyereknek adni, programról programra járnak vele, kalandparktól játszóházig, állatsimogatótól bábelőadásig rohannak vele. Igen, igen, persze, hogy fontosak az élmények is, de a gyerek sokszor nem erre vágyik. Még csak nem is okvetlenül arra, hogy órákon keresztül játsszunk velük, társasjátékozzunk, kirakózzunk, barkácsoljunk. Hanem tényleg egy pici lassítást, csak úgy egyszerűen, egy kis közösen töltött időt szeretne tőlünk. Olyat, amit nem ural az okostelefonunk, a tabletünk, a laptopunk, amelyet nem terhel háztartási munka, és nem töprengünk az aktuális problémáinkon. Hanem átadjuk magunkat annak az érzésnek, hogy mi most tényleg a gyerekkel vagyunk, és 100 %-osan rá figyelünk.
Dr. Harvey Karp amerikai gyermekgyógyász A legboldogabb kisgyermek című könyvében ír erről egy nagyon frappáns hasonlatot: a szülő nem más a saját gyermekének, mint egy rocksztár. A gyerek semmit sem szeret jobban, mint a saját szüleivel lenni, ezért ahhoz, hogy igazán kezelhető és jó legyen, minél több rövid, de koncentrált figyelmet érdemes szentelni neki a nap folyamán. A szerző ezt nemes egyszerűséggel a lelki parkolóóra táplálásának hívja.
„A hasonlat alapja az, hogy ha félóránként pénzérméket dobálunk a parkolóórába, akkor sohase kapunk bírságot! Vagyis ha gyerkőcünket a nap folyamán többször „tápláljuk” egy kis adag vidámsággal és figyelemmel, akkor ettől ő automatikusan jobban fog viselkedni.”
A könyv leír egy szemléletes példát: az anyuka a takarítással nagyjából 40 percet kellett, hogy eltöltsön, mielőtt átadhatta volna magát a kisfiával való játéknak. Ezt ugyan előtte megbeszélték, a gyerek mégis egyre rosszabbul viselte, hogy anyja nem rá figyel. Így az anya 20 perc után leállt a takarítással, ily módon megelőzte, hogy a gyerek ideges legyen és rosszalkodni kezdjen, játszott vele 5 percet, ezzel feltöltötte a „lelki parkolóórát”, majd befejezte az edények elmosogatását és immár nyugodtan tudtak egy félórán keresztül játszani a gyermekkel.
Ezt a trükköt én magam is gyakran alkalmazom, mert mivel otthon dolgozom, a lányom csak azt látja, hogy anya itt van, de nem rá figyel. Teszteltem a módszert, és valóban azt tapasztaltam, hogy ha adott időszakonként egy kicsit abbahagyom a munkát, és 10-15 percet játszunk, beszélgetünk együtt, akkor a gyerek megnyugszik, feltöltődik és egy ideig megint remekül elfoglalja magát, én pedig vissza tudok keveredni a feladataimhoz. Van olyan is, amikor látom, hogy már kikacsint a saját játékából, akkor gyorsan felállok és megölelgetem, és utána már mondja, na jó, anya, megyek vissza játszani. Néha pedig magától jön oda, és kér egy ölelést, és már fut is vissza a „dolgára”.
A könyv tanácsai szerint a boldog, együttműködő gyermek neveléséhez a többletidő folyamatos adagolása sokkal hatékonyabb módszer bármilyen egyéb nevelési, fegyelmezési eszköznél.
De mit is értünk többletidő alatt?
Az osztatlan figyelem az első helyen szerepel. Ne feledjük, mi vagyunk a gyerek rocksztárja, ahogy Harvey Karp írta. Tegyük a szívünkre a kezünket: ha bennünket érdeklődéssel figyelne az általunk bálványozott idol, akkor egészen biztosan szárnyakat kapnánk. Nos, jó hír, hogy a gyerekek is éppen így vannak vele, ez korosztálytól függően egészen biztosan működik. Ami szintén pozitív, hogy ez tényleg nem azt jelenti, hogy a nap 24 órájában, a hét minden napján a gyerekhez kell láncolni magunkat. De ha az odafigyelést rendszeresen megadjuk a gyereknek, akkor kielégítjük ezen igényeit, kiegyensúlyozottabbá tehetjük ezáltal. Mire is gondolunk?
- Csak üljünk le és figyeljünk a gyerekre! És tényleg érdekeljen bennünket, hogy mit csinál éppen, ne csak bólogassunk, a holnapi munkanapunkra gondolva.
- Integessünk! Ha a gyerek a játszótéren, vagy a játszóházban szaladgál, mi pedig épp szusszannánk egyet, higgyük el, neki akkor is nagyon fontos, hogy mi látjuk, hogy ő éppen milyen ügyes, milyen jól feltalálja magát!
- Mosolyogjunk! Ez amúgy is nagyon hasznos dolog, nem igaz? Nagyon sokszor látni olyan anyukákat, akik az anyaságukat annyira komolyan veszik, hogy épp a saját gyerekükre felejtenek el mosolyogni. Pedig a gyerek felé sugárzott őszinte mosoly kincset ér!
- Csodálkozzunk rá néha arra, mit csinál éppen a gyerek! A felhúzott szemöldökünk számára egy jelzés, hogy elismerjük, hogy mit csinál.
- „Adjunk egy ötöst„, pacsizzunk, vagy rázzuk meg a kezét! A gyerekek ezt is imádják.
- Simogassuk, öleljük meg a gyereket, amikor csak tudjuk! Ezt ugye mondani sem kell?
És lehet, hogy elsőre mókásnak tűnik, de a gyerekek nagyon jól veszik azt, ha kommentáljuk, amit éppen csinálnak. Például ha a gyerek éppen Legot rak, vagy babázik, akkor ezek egyben elismerő és dicsérő szavak is tudnak lenni, amelyek a gyerekben szintén azt erősítik, hogy értékeljük őt, és amit csinál.
Apropó dicséret! Az tényleg fontos, hogy a tettet dicsérjük és ne a gyereket! Tehát, ha mondjuk a gyerek segít a konyhában, akkor az adott feladat elvégzését köszönjük meg, és ne őt ünnepeljük, mint a legjobb kiskuktát a világon. Mert lehet, hogy az másnap már nem lesz érvényes. Akkor is dicsérjünk, ha valami nem sikerült annyira jól, ott az erőfeszítést értékeljük, hogy mennyire komolyan veszi, amit csinál. De soha ne használjunk „rontó dicséretet”, ezt amúgy nem egyszerű betartani. Hiszen ki ne mondott volna még ilyesmit: „szuper, hogy összepakoltál, de vajon miért kellett ezért tizenkétszer külön szólnom?”
Dr. Harvey Karp így ír erről:
„Gondoljunk a dicséretre úgy, mint egy jó receptre, amelyből gyermekünknek főzünk: legyen benne egy nagy adag tészta (osztatlan figyelem), egy adag finom szósz (dicséret és bátorítás) és egy egy csöppnyi ízletes sajt a tetején (éljenzés és ünneplés).”
A gyerek „lelki parkolóóráját” persze a legjobban a játékkal lehet táplálni. A gyereknek minden nap szüksége lenne szabadtéri játékra, kreatív játékra és meseolvasásra is. Igyekezzünk legalább valamelyikben rendszeresen partnernek lenni! Természetesen az függ a napi programoktól, hogy belefér-e egy közös rollerezés vagy biciklizés, de ezek a gyerek számára tényleg pótolhatatlan élmények. Ha csak egy félóra puzzle-kirakás, vagy legózás fér bele, az is jó, Viszont ami ne maradjon el, amíg csak lehet: a mese. Az összebújós könyvolvasás, vagy altatáshoz mesélés a legjobb közös időtöltés, amit csak tehetünk. Nehéz túllendülni azon, hogy a gyerekek ma szívesebben néznének a tableten, telefonon, vagy TV-ben, DVD-n mesét. Ha tehetjük, erre például igenis ügyeljünk, hogy általunk olvasott, felolvasott, netalántán a nap eseményeiből kreált, kitalált mese mindig koronázza meg a napot. Ne érjük be kevesebbel! Egy rocksztár nem teheti. És máris megtaláltuk a napunkban azt a bizonyos könnyen megteremthető, pótolhatatlanul klassz minőségi időt.
Dr. Harvey Karp Magyarországon megjelent köteteiről több info: ITT OLVASHATÓ
Varázslatos szülőség // Tippek, trükkök, játékok
