A koronavírus kiölte belőlem az együttérzést

Régóta nem jelentkeztünk Judittal. A koronavírus megölte a kreativitást, egyszerűen nem volt többletem. Az Abracadabra egy szerelemprojekt, de amikor épp azon vagyok, hogy ne érezzek semmit, mert inkább nem akarok már érezni semmit, akkor nem a szerelemprojekt lesz az, ami csúcsra járatódik. A másik meg persze az is, hogy a kicsi, meg a pici, és a munka mellett erre már tényleg nem jutott idő sem.

Az omikron felszabadított

Mert végre túl vagyunk a karanténon és a koronavíruson is. Legalább emiatt nem szorongok már. Tegnap Matyi újra visszamehetett a bölcsibe, ahonnan több mint két hete hozzánk is megérkezett a rettegett vírus. Három oltással vagyunk beoltva, és szerencsére tényleg nem volt több az egész, mint egy erősebb nátha. Nekem idő volt, mire rájöttem, hogy az egyéves nem kakil kevesebbet, egyszerűen csak nem érzem a szagát, úgyhogy szaglás híján most többször kukkantok bele a pelusba. De hála égnek úgy tűnik ennyi marad csak velünk ebből a betegségből. Az egyéves és a hároméves két lázas estével, meg az egyébként hosszan elhúzódó taknyossággal megúszta.

„Anya, én tudtam, hogy ez a betegség sok lesz”

Matyi minden áldott nap megkérdezte, mennyi van még a karanténból. Még nem érzi úgy az időt, amikor válaszoltam neki, hogy még 7 nap, 6 nap, 5 nap, stb. mindig visszakérdezett: „Az sok?” És sok volt. Tényleg sok volt. Még úgy is, hogy van egy kertünk.

Már nem érzek semmit

Emlékszem, hogy amikor pénteken este jött a hír a bölcsis csoportban, hogy az egyik gyerekről estére kiderült, hogy pozitív, ezért min. 10 nap karantén vár ránk jó esetben, ha nem kaptuk el, mert ha elkaptuk, még több, szóval emlékszem rá, hogy az első reakcióm az volt, hogy kedvetlenül csak bámulok magam elé, veszek egy mély levegőt, és arra gondolok, hogy nyilván ezt is ki lehet bírni, meg meg lehet oldani, de én most nem érzek semmit. Eszembe sem jutott együttérezni a beteg kisgyerekkel, vagy a szüleivel. És akkor jöttek a csoportban a kedves szavak, amiben kitartást kívántak egymásnak a szülők, meg jobbulást a „beteg gyerkőcnek”. Én meg csak szégyelltem magam, mert tényleg nem éreztem semmit. Az első emberi reakciót talán az váltotta ki belőlem, amikor megtudtam, hogy az egyik anyuka épp utolsó hetes terhes. Azt nagyon átéreztem. A második hullámban szültem, és még rémálmom is volt a szülés előtt. Azt, hogy terhes nőként ennek a feszültsége milyen, pontosan tudom.

Tudod, hogy én viszonylag sok olyan külföldi felületet követek, ahol az anyák szellemisége a miénkhez hasonló. Ott olvastam az alábbi írást, aminek több sorával szó szerint egyetértek, és szó szerint ez van velem. Őrület, hogy a világ egy másik pontján is épp ezt érzik. A világjárvány tényleg összehozott minket. Szerettem volna lefordítani, mert pont akkor érkezett, amikor év elején ennek az egész karanténnak a nyomorúságával szembesültünk. Hátha neked is jó lesz olvasni.

Lehetetlenség szinte egyensúlyban maradni.

Én az életem minden területén elvárásaim alatt vagyok.

És csak az nyugtat most, hogy tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Te sem vagy egyedül.

Szeretettel,

Orsi

És akkor íme ez a csodás írás, amit eredeti nyelven itt találsz.

„Az omikron a szülőknek annyit jelent: mindent újra az elejétől, csak most már teljesen kiégve

Hát újra itt vagyok. Reggel 9 van, a 18 hónapos gyerekem újra és újra azt üvölti, hogy „koko”, olyan kényszeredetten, hogy egy percre elgondolkodom, vajon volt-e már, hogy ilyen kicsi gyereken hajtottak végre ördögűzést. A négyévesem könnyes szemmel könyörög, hogy cukorkát ehessen reggelire, én pedig engedek neki, mert a közelgő hisztiroham megsemmisítő áradata elleni küzdelmet már rég feladtam. A ruhát is levette már, amibe reggel ráadtam, inkább a mostanában kedvelt öltözékét választotta: egy Pókemberes maszkot és saját halandóságom kísérteties visszatükröződését.

Mindeközben próbálok eligazodni az emailek özönében, amik „boldog új évet” kívánnak és emlékeztetnek mindarra a munkára, amit azokra az időkre halogattam, amikor majd kipihent leszek és önmagam felfrissült változataként tudok szembenézni 2022-vel (haha).

Ez egy olyan hurok, amibe én és még sok szülő szorultunk most már majdnem két éve, és hajlandóak vagyunk még egy kicsit tovább kitartani, azt gondolva, hogy ez az utolsó alkalom, ami az is, amíg nem jön a következő.

Mert újra itt vagyunk, és a gondolat, hogy az előttünk álló évre kipihentek vagyunk, hogy egy kicsit felkészültebbek vagyunk, nevetésre húzza a szám – arra a különleges, zavarodott nevetésre, amelyet csak Joker ismer, meg azok a nők a filmekben, akik éppen egy nagy elhatározás előtt állnak.

Sőt, ne is suttogd nekem többé a „pihentető” szót.

Két kisgyermek szülőjeként a pandémia közepén nekem csak egy boxkiállásnyi szünet jár. Egy rövidke kis idő, amikor valaki csendespihenőn van, vagy mindenki alszik, és belémcsap a pánik, hogy mindent megjavítsak, mielőtt újra visszakerülök a versenybe. De mindig van egy hiányzó alkatrész, vagy egy hiányzó ember, szóval a következő körbe csak egy kicsivel kevésbé horpadtan szállok be, örökké arra várva, hogy egy új sofőr átvegye a kormányt.

És a legutóbbi kört extrán elátkozottnak érzem, a kerekek mind leestek, a sofőr kidőlt, a verseny pedig azzal fenyeget, hogy örökké fog tartani.

Dühös vagyok, szomorú, frusztrált, elmosott, elhagyatott, de ami még ennél is rosszabb, és mindennél rosszabb, nem érzek semmit.

Egyikőnk sem képes elhinni, hogy két évvel később is ezt csináljuk, hogy ugyanazokkal a kihívásokkal és csalódásokkal szembesülünk, mint 2020-ban. Az omikron kiakasztotta a mutatóját annak a mérlegnek, amit mindannyian próbálunk kétségbeesetten egyensúlyban tartani, a mérleget, ami már ezelőtt a variáns előtt is bizonytalanul billegett. És akár be vagy oltva, akár nem, senki sem immunis arra a mértékű szorongásra és nyomásra, amit a legutóbbi hullám növekvő esetszámai, lezárásai, iskolabezárásai hoztak magukkal. A szülők lehetetlen döntések előtt állnak, és a vezetőink, a munkaadóink, lassan a józanságunk is, magunkra hagynak minket.

Ha a környezetedben még személyes jelenléttel folyik az oktatás, azzal szembesülsz, hogy az ismeretlenbe küldöd a gyereked, megkockáztatva nemcsak a megbetegedést, de mindazt, ami vele jár, az egész család izolációját és működésének felborulását, és a tanárokat és az ő családjaikat is arra kéred, hogy vállalják a kockázatot. Vagy egy újabb bezáráshullámmal küzdesz, tehetetlenül állva a munka és az otthoni teendők megnyerhetetlen csatájának kereszttüzében, a pároddal arról tárgyalsz, ki mit adjon fel, miközben tudod, hogy a neheze ismét a nőkre vár. És ezt a súlyt azok cipelik, akiknek van kivel megosztaniuk az egyre növekvő terheket; az egyedülálló szülők a semmiből merítkezve élnek túl.

PCR tesztet lehetetlenség beszerezni, a gyorstesztek drágák, és valaki a csoportos beszélgetésben azt hajtogatja, hogy úgysem működnek. Néhány iskolában nem is tartják számon a pozitív eseteket, a járványügyi központ szerint ha covidos vagy, csak akkor kell karanténba vonulnod, ha a csillagok éppen úgy állnak, és mindegy, hogy mi történik és ki lesz beteg és mikor gondolod, hogy még egy plusz dolgot már nem bírsz el, még mindig dolgoznod kell.

Nincsen jó vagy helyes út a továbblépéshez, csak az, ami józanon tart.

Minden nap számos üzenetet kapok más szülőktől, akik azt kérdezik, mit tervezek, némán
könyörögve valakiért, aki visszhangozza azt a szívszorító döntést, amit ők maguk hoztak, hogy megerősítést kapjanak, hogy jól cselekednek, annak ellenére, hogy az, hogy a gyerek óvodába megy vagy otthon marad, leginkább pénz kérdése, és legtöbbünknek nem telik rá. És mindegy, milyen döntést hozunk, a végén mindannyian olyan hegeket szerzünk, amiket az elkövetkezendő években magunkon viselünk majd.

Dühös vagyok, szomorú, frusztrált, elmosott, elhagyatott, de ami még ennél is rosszabb, és mindennél rosszabb, nem érzek semmit.

Mert az, hogy most valamit érezzek, tudva, hogy a szándékos közömbösség és a kapzsiság újra és újra idáig vezetett minket, tudva, hogy évekig milyen hangosan kiabáltunk csak azért, hogy figyelmen kívül hagyjanak minket, az annyit jelentene, hogy hagynám, hogy halálosan megsebesítsen az a valóság, amelyben magamat találom, amelyben mindannyian elkerülhetetlenül egyedül vagyunk. És nekem tartalékolnom kell az energiáimat, hogy magamat és a családomat életben tartsam. De meddig hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a vezetőink és az intézményeink alapvetően nem törődnek a gyerekeinkkel? Hányszor könyöröghetünk még és alkudhatunk meg a munkaadókkal, hogy hosszabbítsák meg a leadási határidőt vagy engedjenek korábban elmennünk egy újabb családi vészhelyzet miatt, mielőtt be kell látnunk, hogy hadilábon állunk?

Annak az elismerése, hogy minden tönkrement, egyszerűen már nem elég.

Az az email, amely egyidejűleg közöl közhelyeket arról, hogy milyen rosszul mennek a dolgok, de közben azzal a követeléssel zárul, hogy egy hónap múlva térjünk vissza az irodába, nem vállalati gondoskodás, hanem zsarolás.

És nincsenek válaszaim vagy megoldásom, hogy lezárjam ezt az egyértelmű segélykiáltást, azon kívül, hogy ez kib*szott borzasztó, és legyen akár hét órányi folyamatos Mancsőrjárat, vagy 50 ezer forintnyi kézműves mütyür, vagy a kettő között minden és bármi, nincsen jó vagy helyes út a továbblépéshez, csak az, ami józanon tart.

A túloldalon találkozunk, remélhetőleg.”

Lehet még egy tippünk? Ajánljuk figyelmedbe Nyuszis érzelemkártyánkat, amellyel nagyon sokféleképpen tudtok játszani, és amely akkor is segít, ha a szavak éppen nem tudnak.