Ezt a 4 mondatot hagyd el, ha a gyerekeddel beszélsz

Így tanítanak önfegyelmet az igazán sikeres szülők

Amikor először olvastam azt, hogy a hangnem, ahogy a gyerekemmel beszélek sokkal inkább szól az én mentális állapotomról, mint arról, hogy ő mit tett, nagyon megtetszett. Persze ez is egy olyan dolog, ami ha lehet, még több terhet ró rád, mint anyára. Mert innentől kezdve nem a gyerek rosszassága tehet arról, ha üvöltözöl és rossz mondatokat mondasz, hanem már megint te tehetsz róla.

Sok rossz tulajdonságom van, de van valami, amit szeretek, pedig hát bőven van árnyoldala is. Jelesül, hogy ha akarom, akkor elég fegyelmezett tudok lenni. És ez a fegyelmezettségem például itt is megjelenik. Amikor egyszer-kétszer üvöltöttem a gyerekeimmel, annyira utáltam a helyzetet, és olyan bűntudatom volt miatta, hogy most már nem üvöltözöm velük. Egyáltalán. És nem tudom, mi lesz később, amikor már nem a bölcsist meg az ovist fegyelmezem, de a terelgetésük jelen pillanatban így is működik.

A következő szint pedig az, amikor tényleg és valóban arra is nagyon figyelek, hogy mit mondok nekik. Mert egy dolog a hangnem, a stílus, a hangerő, egy másik része az, amilyen szavakat használok. Egyáltalán milyen mondatokról gondolom azt, hogy van értelme kimondani. Miről gondolom azt, hogy tényleg működik.

A hasonló írások, mint ez is, amit most mutatok, nekem igazán hasznos olvasmányok.

Tanulmányok, hosszú évek tapasztalata és saját élmény ihlette a cikk szerzőjét. Ajánlom szeretettel.

Orsi

„A szülőknek sokszor van olyan beszélgetésük a gyerekükkel, ami jól indul, aztán valahol, valahogy, rossz irányba fordulnak a dolgok.

A gyerek, aki nyitott volt a vitára, de legalábbis nem ellenséges, teljesen magába fordul. Egy apró nézeteltérésből nagy veszekedés lesz. Mi történt?

Nevelési szakértők vagyunk és a ’The Self-Driven Child’ (’Az öntörvényű gyerek’) c. könyv szerzői. 65 év kutatásait gyúrtuk össze a gyerekekkel való közös munka és a saját gyerekeink nevelése során szerzett tapasztalatainkkal.

Arra jutottunk, hogy a következő kifejezések – még ha jó szándékkal is mondják ezeket a szülők – nem működnek az önfegyelem tanításában, és jól sejtjük, hogy miértt.

1. „Ha most nem dolgozol keményen, azt az életed hátralévő részében bánni fogod.”

A félelemkeltés az egyik legkevésbé hatékony módszer a gyerek belső motivációjának felkeltésére. Sőt, káros is lehet azon gyerekek számára, akiket állandóan arra emlékeztetnek, hogy milyen fontos, hogy jobban teljesítsenek, és így egyre stresszesebbé, néha a stresszt mániákusan kerülővé is válnak.

Egy másik ok, amiért az ehhez hasonló mondatok nem működnek, mert a kontextus a gyermek megértésén kívül áll. Egy hetedikest megpróbálni rávenni arra, hogy folytassa az úszást, mert például jól fog majd mutatni az egyetemi felvételijében, olyan, mintha azt mondanák: „Most, hogy lassan középiskolába mész, ideje, hogy beszéljünk a nyugdíj előtakarékossági terveidről.”

A gyerekek nem tudnak úgy előre gondolkodni, mint a felnőttek. Ez teszi őket gyerekké.

Amit a sikeres szülők mondanak/tesznek helyette:

• Bíztatnak: „Még nem sajátítottad el [ezt] teljesen, de jobb lehetsz benne. Nézd, milyen messzire jutottál már!”
• Segítenek meglátni a pozitívat: „Valóban [ezt csinálni] nem könnyű. De ha folytatod a gyakorlást, jobban bízhatsz abban, hogy a jövőben szembe tudsz majd nézni a hasonló kihívásokkal, és az nagyon jó érzés lesz.”
• Nem csak az iskolával foglalkoznak: „Tudom, hogy [ez az óra] nehéz, de nagyon szuper, hogy ilyen ügyes vagy a délutáni foglalkozáson – és biztos vagyok benne, hogy pont ilyen ügyes tudsz lenni [ezen az órán is], ha ugyanannyi erőfeszítést teszel bele.

2. „Az én dolgom, hogy biztonságban tartsalak.”

Ahogy a gyerekek idősebbek lesznek, felsőosztályba, majd középiskolába mennek, biztonságban tartani őket egy olyan feladat, amelyet semmilyen szempontból sem tudunk sikeresen elvégezni. Nem vagyunk állandóan velük és nem tudunk minden egyes mozdulatukra figyelni.

Ha a gyerekek azt gondolják, hogy biztonságban tartani őket a szüleik feladata, és nem a sajátjuk, hajlamosabbak vakmerően viselkedni, mert azt gondolják, hogy mindig alattuk van egy mentőháló, pedig valójában nincs.

Ez nem azt jelenti, hogy el kéne hallgatnod a véleményed; van, amikor nemet kell mondanod és világosan ki kell fejezned, hogy mik azok a kockázatok, amelyeket szerinted nem kéne vállalniuk.

Amit a sikeres szülők mondanak/tesznek helyette:

• Nyugodtan elmagyarázzák az aggodalmaikat: „Nem érzem jónak ezt a helyzetet, mert…”
• Megengedik a hibázást. Óvatosan engedni a gyerekednek, hogy maga tanulja meg a leckét, és később beszélgetni róla vele. Ez az élmény nagyszerű betekintést nyújt neki.
• Közösen beszélgetnek az észlelt veszélyekről: „Fenntartásaim vannak [ezzel] szemben, de azt is gondolom, hogy neked más elképzelések vannak róla a fejedben. El tudnád nekem mondani, hogy mit fogsz csinálni, ha [ez] rosszul sül el, hogy mindketten kényelmesebben érezzük magunkat?”

3. „Azért büntetlek meg, mert meg kell tanulnod, hogy ez a viselkedés elfogadhatatlan.”

Bár a büntetés erőltetése segíthet azt érezni, hogy a mi kezünkben van az irányítás, a kutatások azt mutatják, hogy nemcsak a gyerekeddel kialakított kapcsolatot sérti, de a viselkedés megváltoztatásában is hatástalan eszköz.

Ideiglenesen talán megállít egy önuralomvesztést, de nem inspirál pozitív viselkedésre vagy tanítja meg a gyereknek, hogy mit csináljon. Plusz, minél többet fenyegetőzik a szülő, a gyerek annál többet hazudik és inkább rejt el olyan problémákat, amelyekkel kapcsolatban segítségre lenne szüksége.

Amit a sikeres szülők mondanak/tesznek helyette:

• Ha a gyerek nem szeretné meghallgatni a szülők véleményét, ne erőltessék rá. A cél az, hogy a gyerek tanuljon, ami csak akkor tud megtörténni, ha tényleg figyel arra, amit a szülő mond. Ha tiszteletteljesen kommunikálunk, valószínűbb lesz, hogy a későbbiekben hozzánk fordulnak majd: „Nagyon feldúlt vagyok amiatt, ami történt, és valószínűnek tartom, hogy te is. Beszélhetünk majd arról, hogy hogyan tudnánk ezt jobban megoldani, ha megint megtörténne?”
• Velük beszélnek, nem hozzájuk: „Tudnod kell, hogy részemről nincs rendben, amit tettél, de nagyon szeretném megérteni, hogy miért csináltad.”
• Előre megbeszélik a következményeket, és meggyőződnek róla, hogy ők is és a gyerek is egyetértenek velük. Konkrétak, strategikusak és észszerűek. (Sokat gondolkodtunk azon is, miért gondolja néhány szülő, hogy a „Szobafogságban vagy, örökre!” a megfelelő reakció mindenre, amit a gyerekük rosszul csinál.

4. „Túl sokat telefonozol.”

A probléma ezzel a kijelentéssel, hogy nem tartja tiszteletben azt, ahogy a gyerek a saját társadalmi világában él – egy olyan világban, amely teljesen máshogy néz ki, mint amilyen a miénk volt.

A közösségi média és játékok a papírfecnikre írt titkos üzenetek és a játéktermi találkozások jelenkori megfelelői. Ezek fontosak voltak fiatalkorunkban, és mi sem vettük volna jó néven, ha valaki azt sugallja, hogy hagyjunk fel az életünk ezen részével.

Plusz, a gyerekeknek segíteni akarunk, hogy kezelni tudják a kapcsolatukat a technológiával, mert erős a gyanúnk, hogy az egy ideig még nem fog eltűnni.

Amit a sikeres szülők mondanak/tesznek helyette:

• Növelik a ráhatásukat azzal, hogy érdeklődnek az iránt, ami iránt a gyerek is. Kérdezgetnek a játékról, amit játszanak, az emberekről, akiket követnek, a műsorokról, amiket néznek, a könyvekről, amiket olvasnak – és részt is vesznek ezekben velük, legalábbis néha. A hatalmi harcoknak hosszútávon nincs nyertese.
• Okot adnak, hogy miért tegye le a gyerek a telefont. „Észrevettem, hogy nem töltöttél velünk időt, mióta hazajöttél az iskolából. Szeretnél eljönni a könyvtárba kiválasztani pár új könyvet?”
• Inkább mentorálnak, mint ellenőriznek: „Mennyi időre van még szükséged, hogy befejezd, amit csinálsz? Nem akarlak félbeszakítani, viszont szeretném, ha annyi időt töltenél a telefonodon, ami kiegyensúlyozottnak mondható.”

Ha van kedved elolvasni az eredeti írást, kattints érte ide!