Erről a témáról épp a minap beszélgettem egy barátnőmmel. Az került szóba, vajon jó-e az, hogy a gyerekek játékába a felnőttek folyton beavatkoznak, amikor konfliktus van. Miért nem engedjük nekik, hogy „lemeccseljék” a dolgokat egymás között, miért kell azonnal közbelépni.
Nem járunk Matyival sokszor játszótérre, de amikor ott vagyok vele, nekem nagyon nehéz és kellemetlen perceket tud okozni, amikor a játszótéren azt látom, hogy esetleg kakaskodik, kisajátítja a játékokat, vagy fellöki a másik kisgyereket. Ki akar emiatt folyton valami kínos szituációba keveredni?
Ezért is örültem nagyon ennek az írásnak, amikor egyszer csak szembejött. Remélem, hogy nektek is segítség olvasni majd.
Íme:
„A szülőség néha bizony kínos élmény is tud lenni, főként amikor gyermekünk őszintesége kiszolgáltatottá tesz minket. A kisgyerekek gyakran azt mondják és teszik, ahogy éppen érzik. És bár ez az ösztönös viselkedés szívet melengető, néha csodálatra méltó is tud lenni, előfordul, hogy kínos pillanatokat szül, például ha a kislányunk rámutat egy férfira a strandon és hangosan kijelenti: „A bácsi szőrös!”.
A legmegalázóbb helyzet azonban, amibe egy szülő belekerülhet, ha a gyereke – szándékosan vagy véletlenül – bánt egy másik gyereket. Természetesen ilyenkor nagyon kellemetlenül érezzük magunkat, a gyermekünkre pedig azonnal átragad ez az intenzív rémület, még mielőtt tisztázhatnák magukban, hogy milyen érzéseket is keltek bennük a helyzet valójában.
Aztán pedig kétségbeesetten próbáljuk rávenni a gyerekünket, hogy azt mondja: Bocsánat. Ettől a szótól várjuk, hogy megoldja a szituációt és segítsen nekünk a másik szülő szemébe nézni.
De a gyerekünk össze van zavarodva. Miért esett el a másik kisfiú, amikor ő arrébb akarta tolni?
A gyerekek nem dolgozzák fel és reagálják le automatikusan a helyzeteket úgy, mint a felnőttek. Kicsit több időre van szükségük, mire megemésztik és feldolgozzák élményeiket. Egy gyerek még éppen csak összerakja magában, hogy mi is történt, mikor hirtelen hatalmas nyomás nehezedik rá az anyukája és az apukája felől. „Mondd a kisfiúnak, hogy bocsánat” – mondják olyan hangnemben, ami nagyon kényelmetlen érzést vált ki a gyerekből. Szeretne megfelelni, de kierőltetni ezeket a szavakat a száján nem hangzik helyesnek, az érzések megjátszása egyáltalán nem természetes egy gyerek számára.
Az évek során sok ilyen erőltetett bocsánatkérést hallottam.
Megértem a szülők igényeit, de be kell vallanom, mindig kellemetlen érzést váltanak ki belőlem. A valódi bocsánatkéréshez empátia kell, ami a saját útján és tempójában fejlődik ki, minden gyerek esetén máshogy. Így gyakran a gyerek még nem elég fejlett hozzá, hogy megértse, vagy a sajátjának tudja a szavakat, amik elhagyják a száját.
Ami miatt a legjobban aggódom, hogy a gyerek, akit folyamatosan bocsánatkérésre kényszerítenek, arra fog következtetni, hogy bocsánatkéréssel mindent meg lehet oldani. Megüthet egy másik gyereket, de ameddig azt mondja, „Bocsánat”, addig el van felejtve az eset, és továbbléphet, vagy akár újra megteheti, megütheti őt. Rosszul gondoljuk, hogy a kikényszerített bocsánatkéréssel empátiára neveljük a gyerekünket.
Szóval mit tegyünk, ha a gyermekünk bánt valakit?
Ha a gyerekünk hajlamos a fáradtságát vagy frusztrációját más gyerekeken levezetni, a legjobb közbeavatkozni, mielőtt a másik gyerek megsérülne. Mondhatjuk határozottan: „Nem engedem, hogy megüsd”, aztán fizikai korlátot képezhetünk a gyerekek között a kezeinkkel. De az is előfordulhat, hogy le kell fognunk a gyerekünket, hogy megállítsuk. Ha pedig túl késő, a másik gyerek megsérült, kérjünk alaposan bocsánatot közvetlenül tőle és a szüleitől, és próbáljuk azonnal eltávolítani a gyerekünket a szituációból – ideje hazamenni.
Általában, amikor a gyerekünk szándékosan agresszíven viselkedik, azzal azt üzeni, hogy úgy érzi, elvesztette az irányítást és közbelépésre, külső kontrollra van szüksége. Nem várhatjuk el tőle, hogy egy hirtelen fordulattal összeszedje magát és őszinte megbánást tanúsítson.
Ha a gyermekünk elég idős ahhoz, hogy megértse a bocsánatkérést és véletlenül bánt valakit, akkor is az a legjobb, ha nem utasítjuk őt bocsánatkérésre. Jobb, ha tudomásul vesszük, mi történt, várunk, majd példát mutatunk neki, hogy milyen viselkedést várunk el tőle, modellként állunk elé, amit ő leutánozhat.
Bizonyos esetekben a bocsánatkérésnél jobb módszerek is vannak a kárpótlásra, és ha azt várjuk, hogy a gyerekek természetesen fognak reagálni, saját maguk állnak elő ezekkel az őszinte gesztusokkal. A kisfiú, aki megpaskolja a másik fél vállát, amikor összeütköznek a focipályán, a kisgyerek, aki odanyújtja játékát síró társának, a kislány, aki a konyharuha után nyúl, hogy feltörölje a kiborult gyümölcslevet, mindegyikőjük valódi empátiával cselekszik.
Ha azt szeretnénk, hogy gyermekünk őszintén kérjen bocsánatot, türelmesnek kell lennünk és nem szabad erőltetnünk.
A „Szia”, a „Köszönés!”, a „Kínáld meg!”, és a „Köszönöm” mind olyan szavak, amiket napi szinten zúdítunk a gyerekeinkre, de a „Bocsánat” viszi a pálmát az összes szülői elvárás közül. Mivel a célunk az, hogy a gyermekünk azért akarja helyrehozni a dolgokat, mert őszintén megbánta tettét, meg kell bíznunk benne, hogy idővel megtalálja hozzá a szavakat is.
Mi, szülők nyomós példát mutatunk a gyerekeinknek mindarról, ami emberi. A bocsánatkérést modellezéssel tanítjuk a legjobban. A gyerekeknek szükségük van arra, hogy halljanak minket bocsánatot kérni, másoktól is és tőlünk is. Tudniuk kell, hogy az emberek nem tökéletesek. Amikor azt mondjuk a gyermekünknek: „Bocsánat, tévedtem”, azzal engedélyt adunk neki, hogy ő is hibázhasson.
Amíg mi példát mutatunk a bocsánatkérésre, addig gyerekeink újra és újra megbocsátást tanítanak nekünk. Implicit módon megértve a társaik hibáit, a gyerekek legtöbbször azonnal elfelejtik, ami történt, és folytatják tovább a közös játékot. Nekünk ugyanezt a megbocsátást kell tanúsítanunk a gyerekeink iránt. Bízva bennük, hogy autentikus szociális válaszadást fejlesztenek ki, önbizalmat adunk nekik ahhoz, hogy azok az érzékeny és mélyen gondoskodó emberek lehessenek, akiknek szeretnénk őket.
„Tiszteld a gyermeket. Ne legyél túlságosan csak a szülője, legyél a tanítványa is…” – Ralph Waldo Emerson
Neked is segítség volt ezt olvasni? Mert nekünk az volt!
Szeretettel,
Orsi
Van kedved elolvasni ezt az írást eredeti nyelven? Itt találod!